1970, november 25-én a kis gloire még épp hogy csak el tudott
futni az anyja elől, és fogalma sem volt arról mi történik aznap a
Föld másik oldalán, Japánban. Amíg én a hokedlit ostromoltam,
a zseniális japán író: Mishima Yukio, hazája védelmi erejének
központját vette be kommandósaival.
Képzelem, milyen arcot vághattak a japán tábornokok amikor
az író "magánhadserege" rájuk tört. Bár profi volt az akció
előkészítése, elkerülhetetlen volt a véres folytatás. Miután
Mishimát a felsorakoztatott tisztek kinevették, sőt durván
szidalmazták lelkesítő beszéde közben - melyben a császárság
azonnali visszaállítását követelte, és ennek a radikális politikai
fordulatnak a támogatását kérte tőlük - a hatalomátvétel elmaradt,
így hőseinknek nem maradt más választása, mint az erre az
esetre előre eltervezett szepuku ("harakiri") csoportos végrehajtása.
Jó példája a történet annak, milyen esélye van bármilyen
felkelés vagy forradalom sikerének egy olyan közegben,
amelyikben erre alapvetően nincs fogadókésség (és az is
elgondolkodtató, adott esetben lehet-e például pusztán
provokátorokkal, beépített emberekkel tömegeket a semmiből
"forradalmasítani"). Lehet-e katonai puccsot végrehajtani
a megfelelő politikai támogatás nélkül? A válasz egyértelmű
nem. Mishima öngyilkos vállalkozásának épp ez a
reményvesztettség-tudat ad heroikus nagyságot.
Tudta, hogy elbukik.
Mishima kísérlete valójában nem volt más, mint egy végletesen
komolyan vett konceptuális művészeti akció, amely végül
szakrális jelleget öltött. Esztelennek tűnő akciója valójában
gyászbeszéd és végső búcsú a Japán nemzettől. 1970
novembere óta ugyanis már nincsen japán nemzet: elhunyt.
Ami a helyén működik, nem több puszta illúziónál.
Egy pszeudónép éli hétköznapjait ősei szigetén, maximális
önfeladásban, anorexiás vagy pufók jólétben, műamerikai
műjampecnek, vagy műjapán műjakuzának maszkírozva magát,
a hentai rajzolók démonjait félő ostoba embermasszaként.
A világ egyik legnagyobb gazdaságát valós identitás nélküli
bábok működtetik tehát, a Föld hatalmasságainak a lehető
legnagyobb örömére. Mindenkinek kényelmes ez.
És talán ma már úgy néz ki a dolog: lehet, hogy a japánok
boldogok így. És Mishimának ez még holtában is nagyon fájhat.
Mert, bár fájóbb és mélyebb sérülés az, amit a gúny, a
kiátkozás üt a leken, mint a borotvaéles penge nyitotta seb
a gyomor falán, de még talán ennél is nagyobb kín a tudat,
hogy semmivé válhat egy mégoly ősi, és mégoly kifinomult
szellemiségű kultúra és nagyság is, amit úgy hívtak:
Nippon, a felkelő nap országa.
天
Bejegyzések
