Ezerkilenszáz hetven akárhányban Sárospatakon nyaraltunk. Hogy kedvet kapjak az egészhez, már az elején bejelentette apám: szombaton átmegyünk Csehszlovákiába is, így ez lesz életem első külföldi útja. Rettenetesen izgultam, lefekvés után csak az elképzelt idegen ország elképzelt tájai jártak a fejemben, meg a hatalmas csehszlovák emberek.
Eljött a szombat, és mi útrakeltünk. Borús, esős idő volt aznap, kicsit hűvös is a kiránduláshoz. A határig egész keveset kellet csak autózni, hamar odaértünk. Itt nem sokat foglakoztak velünk, megnézték az útleveleket (sajátom még nem lehetett, anyámmal együtt szerepeltem), majd szépen elköszöntek: Viszont látásra! A másik oldalon csak intettek, menjünk. Nekem a torkomban dobogott már a szívem: „külföld”, végre, hát ezt is megértem.
A szürke országút egyhangúan siklott alattunk, de én teljesen feldobva, szinte rátapadtam az ablaküvegre. Csakhogy az útszéli táblák ugyan olyanok voltak mint itthon: ferde oszlopokon, rozsdásan, vakon bámultak a semmibe. A feliratokat persze még nem tudtam elolvasni, de nem is érdekeltek. A fákat néztem. Ugyan olyanok votak, mint itthon! A hegyek, a szántóföldek, mind, mind ugyan az. Semmi változás. Ezt szóvá is tettem anyámnak, de ő csak mosolygott ezen, és sorolta milyen fákat látunk. Aztán beértünk az első faluba. Itt kezdett végképp gyanússá válni a dolog. A házak, a kerítések, a kapuk, a villanyopóznák, a kutyák akik vadul üldöztek minket teleknyi birodalmuk határáig: megintcsak, minden ugyan az. A következő faluban megálltunk egy teljesen szokványos, templom előtti téren. Apám kiszált egy pillanatra, és odaszólt az első járókelőnek, (mélynövésű, kalapos ember volt), valami útbaigazítást kért, persze: magyarul! Na, itt kezdtem el bőgni. Zokogtam. Hogy engem így átejtettek! Így becsaptak! Méghogy külföld, meg csesszovákia… az egész csak azért lett kitalálva, hogy jó legyek, ugye?
Nem értettem az egészet, a magyarázat sem nyugtatott meg, úgyhogy az eset után kezdtem kicsit jobban odafigyelni a dolgokra. Ha például a tévében megjelent Ipper Pál fekete-fehér, hosszúkás feje, és nagyon komoly arccal azt mondta: „Bejrút”, meg „Libanon” már csak mosolyogva legyintettem: persze, kitaláció. Ezek a helyek nincsenek is, mese az egész. Aztán - ahogy a gyerek általában - úgy én is gyorsan változtam, hamar elfelejtettem a dolgot. Csak jóval később jött elő, mint vicces sztori a múltból. Pedig ha jobban belegondolok, mégiscsak nekem volt igazam akkor. Csehszlovákia nincsen már, mert csak egy kitaláció volt, most éppen Szlovenszkó van, de a határőröket már elküldték, a Skoda meg komoly autónak számít. A fák, a hegyek viszont nem változtak. A bolondkutyák, és a templomok is megvannak még, csak a mélynövésű, kalapos emberek kezdenek lassan eltünedezni.
天
Bejegyzések
