Az új helyen melegebb volt a víz. A zsúfoltságot már rég megszokták, de ezt a langyos levegőtlenséget alig lehetett elviselni. Egyre lassuló tempóban kerülgették egymást, épp csak annyit siklottak, hogy elég vizet tudjanak nyelni.
Még többen jöttek, dagadt a sor a rácsos üveg előtt. Egy-egy alak lehajolt, megnézte őket, a hatalmas arcok mosolyogva imbolyogtak előttük. Volt aki meg is kocogtatta az üveget, de a legtöbben idegesen topogva, különös, izgatott állapotban várták a sorukat.
- Látja Pongrác, mondtam magának hogy sikerül. Tudtam…tudtam,
hogy sikerülni fog, hogy maga és én, egyszer…
- Igen, Polli, lám igaza lett.
- Látja azokat a csodálatos fényeket? Látja? Az ott egy kupola…azt hiszem…az meg egy…egy bálterem lehet, ott hátul. Gyönyörű, ez egyszerűen káprázatos! ”Káprázatos” pusszantotta hangtalanul a varázsszót Polli az üveg belső falára. Kecses kis szája finom nyomot hagyott rajta.
A háló hangos csobbanással vágódott a vízbe. A gyakorlott kéz párszor megkavarta, majd egy pillanatra megállt, pont kettejük közt. Egymásra néztek. A tóra gondoltak, a zizegő sásra, a lágyan simogató hínárligetekre. Különösen egy bizonyos hínárligetre…
A folyamatos buborékzajlásban szinte alig hallották már egymás szavát.
- Hát maga lesz az első Pongrác…isten önnel!
- Isten önnel, Polli!
A szerszám a magasba rántotta, még egyszer egymás szemébe nézhettek, egy pillanat, és már kinn is volt. Hirtelen elvakította
a pompázatos fényáradat.
天
Bejegyzések
